Saját próbálkozásaim...

TÖRÖTT SZÁRNYÚ MADÁR

Széltől borzolt fa ágán
gubbaszt egy törött szárnyú madár.
Ő csak messze – szállni vágyott
midőn egy vad vihar szárnyába vágott
földhöz szögezve örökre.

Nem kémleli már az eget,
pedig szél hasítja a réteket.
Feje fölött boldog dallal tovaszáll
új hazába sok vidám fecskepár
szárnyán szabad szélnek.

Fejét szárnya alá dugta,
csak e vidám dal halkulna!
Mert nem is a szárnya tán
mind inkább szíve fáj
láncok alatt egyedül.

Lassan enyhül a fájdalom
elszakadnak a láncok
s tovarepül a madár.

Messze száll, távoli végtelenbe
társak után tiszta azúrkék egekbe,
míg teste pihen a hó alatt.

DALOCSKA



Elfoglalt a Természet – anya,
gondoskodás minden napja.
Gyermekét testével óvja,
puha pehelypaplannal takarja.
Virág lányát, fácska fiát
napsugárral előcsalja
fény – kenyérrel táplálja,
szellő kézzel simogatja,
májusi esővel itatja.
Csillag szemét rajta tartja,
holdarcával beragyogja,
harmatvízzel megmosdatja,
napmeleggel fölszárítja.
Felhők alatt táncoltatja,
derült éggel fölvidítja
villámoktól, ha borzongna,
madárénekkel nyugtatja.
Őszi napos mosolyával,
Szivárvánnyal felruházza,
szél dalával elaltatja,
dér csipkével csinosítja,
puha pehelypaplannal takarja.

KÉK ÉS KEGYETLEN

Szemed kegyetlen kékje
Oly végtelen, mint az óceán mélye
Nem vigyáztam, beleestem,
Most fuldoklom elesetten.
Nem segítesz, hagysz sodródni,
Nem fogok már partot lelni.
Már csak emlékeimben élhet
Szemed kegyetlen kékje,
Mely oly végtelen, mint az óceán mélye.

VIHAR

Lelkembe viharfelhők gyűltek
Minden sötét és kietlen,
Vad szél borzolja a réteket,
Villám hasítja az eget.
Zuhog az eső és én fázom,
Saját könnyeimben ázom.
De a nap sugara nem adja föl,
A legsötétebb felhőkön is áttör
S valahol a messze tájon
Egy tépázott gyenge faágon
A remény új virágot hajt.