Weöres Sándor: Nől a dér, álom jár

 Nől a dér, álom jár,
hó kering az ág közt.
Karácsonynak ünnepe
lépeget a fák közt. 

Én is, ládd én is, ládd,
hóban lépegetnék,
ha a jeges táj fölött
karácsony lehetnék.
 

Hó fölött, ég alatt
nagy könyvből dalolnék
fehér ingben, mezítláb,
ha karácsony volnék. 

Viasz-szín, kén-sárga
mennybolt alatt járnék,
körülvenne kék-eres
halvány téli árnyék. 

Kis ágat öntöznék
fönn a messze Holdban.
Fagyott cinkék helyébe
lefeküdnék holtan. 

Csak sírnék, csak rínék,
ha karácsony volnék,
vagy legalább utolsó
fia-lánya volnék.

Válogatás Weöres gyermekverseiből...

CSIRIBIRI

Csiribiri csiribiri
Zabszalma -
Négy csillag közt
Alszom ma.

Csiribiri csiribiri
Bojtorján -
Lélek lép a
Lajtorján.

Csiribiri csiribiri
Szellő-lány -
Szikrát lobbant,
Lángot hány.

Csiribiri csiribiri
Fült katlan -
Szárnyatlan szállj,
Sült kappan!

Csiribiri csiribiri
Lágy paplan -
Ágyad forró,
Lázad van.

Csiribiri csiribiri
Zabszalma -
Engem hívj ma
Álmodba. 



KOCSI ÉS VONAT

Jön a kocsi, fut a kocsi:
Patkó-dobogás.
Jön a vonat, fut a vonat:
Zúgó robogás.
Vajon hova fut a kocsi?
Három falun át!
Vajon hova fut a vonat?
Völgyön, hegyen át!

Zim-zim, megy a gép, megy a gép,
Fut a sínen a kerék,
Forog a kerék.
Zum, zum, nagy az út, nagy az út,
Fekete az alagút,
A masina fut. 



HARAGOSI

Fut, robog a kicsi kocsi
Rajta ül a Haragosi,
Din don diridongó.
Ha kiborul az a kocsi,
Leröpül a Haragosi,
Din don diridongó.

Fut a havon a fakutya,
Vele fut a retyerutya,
Din don diridongó.
Ha kiborul a fakutya,
Leröpül a retyerutya,
Din don diridongó. 



GALAGONYA

 Őszi éjjel
izzik a galagonya
izzik a galagonya
ruhája.

Zúg a tüske,
szél szalad ide-oda,
reszket a galagonya magába.

Hogyha a Hold rá fátylat ereszt:
lánnyá válik,
sírni kezd.

Őszi éjjel
izzik a galagonya
izzik a galagonya
ruhája.
  


HA A VILÁG RIGÓ LENNE


Ha a világ rigó lenne,
Kötényemben o fütyülne,
Éjjel-nappal szépen szólna,
Ha a világ rigó volna.

De ha a világ rigó lenne,
Kötényembe nem is férne,
Kötényem is honnan volna,
Ha egész világ rigó volna.



SUTTOG A FENYVES
 

Suttog a fenyves, zöld erdő,
Télapó is már eljő.
Csendül a fürge száncsengő,
Véget ér az esztendő.

Tél szele hóval, faggyal jő,
Elkel most a nagykendő.
Libben a tarka nagykendő,
Húzza-rázza hűs szellő.

Suttog a fenyves, zöld erdő,
Rászitál a hófelhő.
Végire jár az esztendő,
Cseng a fürge száncsengő.

Weöres Sándor: Száncsengő

Éj-mélyből fölzengő
-Csing-ling-ling-száncsengő.
Száncsengő -csing-ling-ling-
Tél öblén halkan ring.

Földobban két nagy ló,
-Kop-kop-kop- nyolc patkó.
Nyolc patkó -kop-kop-kop-
Csönd-zsákból hangot lop.

Szétmálló hangerdő
-Csing-ling-ling-száncsengő.
Száncsengő -csing-ling-ling-
Tél öblén halkan ring.

Weöres Sándor: A két nem

A nő: tetőtől talpig élet.
A férfi: nagyképű kisértet.

A nőé: mind, mely élő és halott,

úgy, amint két-kézzel megfoghatod;

a férfié: minderről egy csomó

kétes bölcsesség, nagy könyv, zagyva szó.


A férfi -- akár bölcs, vagy csizmavarga -

a világot dolgokká széthabarja

s míg zúg körötte az egy-örök áram,

címkék közt jár, mint egy patikában.

Hiába száll be földet és eget,

mindég a semmiségen át üget,

mert hol egység van, részeket teremt,

és névvel illeti a végtelent.

Lehet kis-ember, lehet nagy-vezér,

alkot s rombol, de igazán nem él

s csak akkor él -- vagy tán csak élni látszik -

ha nők szeméből rá élet sugárzik.


A nő: mindennel pajtás, eleven,

csak az aprózó észnek idegen.

A tétlen vizsgálótól összefagy;

mozogj és mozgasd s már királya vagy:

ő lágy sóvárgás, helyzeti erő,

oly férfit vár, kitől mozgásba jő.

Alakja, bőre hívást énekel,

minden hajlása életet lehel,

mint menny a záport, bőven osztogatva;

de hogyha bárki kétkedőn fogadja,

tovább-libeg s a legény vérig-sértve

letottyan címkéinek bűvkörébe.

Valóság, eszme, álom és mese

úgy fér hozzá, ha az ő köntöse;

mindent, mit párja bölcsességbe ránt,

ő úgy visel, mint cinkos pongyolát.

A világot, mely észnek idegenség,

bármeddig hántod: mind őnéki fátyla;

és végső, királynői díszruhája

a meztelenség.

Weöres Sándor: Tündérszerelem

"Árnyad voltam, nedves moha közt bujdokoltam,
fölém-simuló tótükörben mindenem fájt,
sások éle összevagdalt,
bocsáss be, bocsáss be!"

"Ott a felhő puha ágya,
selyem holdfény borul rája,
ne gyere az én szobámba."

"Lángod voltam, forróságodat sírva hordtam,
kopár égen meddő szivemtől perzselődtem,
mégis fáztak a virágok,
bocsáss be, bocsáss be!"

"Ott a felhő puha ágya,
bársony holdfény borul rája,
ne gyere az én szobámba."

"Lelked voltam, lelketlenek közt bandukoltam,
fakó vízben merev-szemü halakat láttam,
s fáradt bivalyt bámulni a hídról,
bocsáss be, bocsáss be!"

"Legyél újra kezem árnya,
legyél újra szemem lángja,
ne gyere az én szobámba."

"Árnyad voltam, lángod voltam, lelked voltam,
bocsáss be, bocsáss be --"

Weöres Sándor: A kutya-tár

Harap-utca három alatt
megnyílott a kutya-tár,
síppal-dobbal megnyitotta
Kutyafülű Aladár.
Kutya-tár! kutya-tár!
Kutyafülű Aladár!

Húsz forintért tarka kutya,
tízért fehér kutya jár,
törzs-vevőknek 5 forintért
kapható a kutya már.
Kutya-tár! kutya-tár!
Kutyafülű Aladár!

Weöres Sándor:Bóbita

Bóbita Bóbita táncol,
körben az angyalok ülnek,
béka-hadak fuvoláznak,
sáska-hadak hegedülnek.

Bóbita Bóbita játszik,
szárnyat igéz a malacra,
ráül, igér neki csókot,
röpteti és kikacagja.

Bóbita Bóbita épít,
hajnali köd-fal a vára,
termeiben sok a vendég,
törpe-király fia-lánya.

Bóbita Bóbita álmos,
elpihen õszi levélen,
két csiga õrzi az álmát,
szunnyad az ág sürüjében.

Weöres Sándor: Majomország

Hej de messze majomország, 

ott terem majomkenyér, 

majomablak majomrácsán

majomnótát ráz a szél.

Majomtéren, majomréten

majomhősök küzdenek,

majomszanatóriumban

sírnak majombetegek.

Majomtanártól majomlány

majomábécét tanul,

gaz majom a majombörtönt

rúgja irgalmatlanul.

Megépül a majommalom,

lesz sok majommajonéz,

győzve győz a győzhetetlen

győzedelmes majomész.

Majompóznán majomkirály

majomnyelven szónokol

egyiké majommennyország

másiké majompokol.

Makákó, gorilla, csimpánz,

pávián, orángután,

mind majomújságot olvas

majomvacsora után.

Majomvacsoraemléktől

zúg a majomreterát,

majombakák menetelnek,

jobbra át és balra át.

Rémületes majomarcot

vágnak majomkatonák,

majomkézben majomfegyver,
a majmoké a világ.

Weöres Sándor: Pastorale

Bőrödre zöld fényt lop a félhomály

s két szemgolyód egészen elsötétül.

Lehelleted a vállgödrömbe szédül,

nyakamra száll a pilleszárnyú száj.

A szíved lüktetése szíven üt,

feszes indák fonódnak derekamra,

te vagy köröttem fönn, lenn, jobbra, balra,

élő koporsó, átfogsz mindenütt.

Oldalam bordás tengerpartja mellett

hogyan hullámzik a nyakad, a melled!

Fekszünk, lelketlen, mint az állatok.

Megindulnak félelmes áramok

mint fellegárnyas föld felé a villám.

Aztán bokrot von a könny a pupillán.

Weöres Sándor: Örök pillanat

Mit málló kőre nem bizol:

   mintázd meg levegőből.

Van néha olyan pillanat

   mely kilóg az időből,

mit kő nem óv, megőrzi ő,

   bezárva kincses öklét,

jövője nincs és multja sincs,

   ő maga az öröklét.

Mint fürdőző combját ha hal

   súrolta s tovalibbent --

így néha megérezheted

   önnön-magadban Istent:

fél-emlék a jelenben is,

   és később, mint az álom.

S az öröklétet ízleled
még innen a halálon.

Száz éve született Weöres Sándor

 ARS POETICA

Öröklétet dalodnak emlékezet nem adhat.
Ne folyton-változótól reméld a dicsőséget:
bár csillog, néki sincsen, hát honnan adna néked?
Dalod az öröklétből tán egy üszköt lobogtat
s aki feléje fordul, egy percig benne éghet.

Az okosak ajánlják: legyen egyéniséged.
Jó; de ha többre vágyol, legyél egyén-fölötti:
vesd le nagy-költőséged, ormótlan sárcipődet,
szolgálj a géniusznak, add néki emberséged,
mely pont és végtelenség: akkora, mint a többi.

Fogd el a lélek árján fénylő forró igéket:
táplálnak, melengetnek valahány világévet
s a te múló dalodba csak vendégségbe járnak,
a sorsuk örökélet, mint sorsod örökélet,
társukként megölelnek és megint messze szállnak.