2013. december 25., szerda

Weöres Sándor: Nől a dér, álom jár


 Nől a dér, álom jár,
hó kering az ág közt.
Karácsonynak ünnepe
lépeget a fák közt. 

Én is, ládd én is, ládd,
hóban lépegetnék,
ha a jeges táj fölött
karácsony lehetnék.
 
Hó fölött, ég alatt
nagy könyvből dalolnék
fehér ingben, mezítláb,
ha karácsony volnék. 

Viasz-szín, kén-sárga
mennybolt alatt járnék,
körülvenne kék-eres
halvány téli árnyék. 

Kis ágat öntöznék
fönn a messze Holdban.
Fagyott cinkék helyébe
lefeküdnék holtan. 

Csak sírnék, csak rínék,
ha karácsony volnék,
vagy legalább utolsó
fia-lánya volnék.

Válogatás Weöres gyermekverseiből...


CSIRIBIRI

Csiribiri csiribiri
Zabszalma -
Négy csillag közt
Alszom ma.

Csiribiri csiribiri
Bojtorján -
Lélek lép a
Lajtorján.

Csiribiri csiribiri
Szellő-lány -
Szikrát lobbant,
Lángot hány.

Csiribiri csiribiri
Fült katlan -
Szárnyatlan szállj,
Sült kappan!

Csiribiri csiribiri
Lágy paplan -
Ágyad forró,
Lázad van.

Csiribiri csiribiri
Zabszalma -
Engem hívj ma
Álmodba. 




KOCSI ÉS VONAT

Jön a kocsi, fut a kocsi:
Patkó-dobogás.
Jön a vonat, fut a vonat:
Zúgó robogás.
Vajon hova fut a kocsi?
Három falun át!
Vajon hova fut a vonat?
Völgyön, hegyen át!

Zim-zim, megy a gép, megy a gép,
Fut a sínen a kerék,
Forog a kerék.
Zum, zum, nagy az út, nagy az út,
Fekete az alagút,
A masina fut. 




HARAGOSI

Fut, robog a kicsi kocsi
Rajta ül a Haragosi,
Din don diridongó.
Ha kiborul az a kocsi,
Leröpül a Haragosi,
Din don diridongó.

Fut a havon a fakutya,
Vele fut a retyerutya,
Din don diridongó.
Ha kiborul a fakutya,
Leröpül a retyerutya,
Din don diridongó. 




GALAGONYA

 Őszi éjjel
izzik a galagonya
izzik a galagonya
ruhája.

Zúg a tüske,
szél szalad ide-oda,
reszket a galagonya magába.

Hogyha a Hold rá fátylat ereszt:
lánnyá válik,
sírni kezd.

Őszi éjjel
izzik a galagonya
izzik a galagonya
ruhája.
  



HA A VILÁG RIGÓ LENNE


Ha a világ rigó lenne,
Kötényemben o fütyülne,
Éjjel-nappal szépen szólna,
Ha a világ rigó volna.

De ha a világ rigó lenne,
Kötényembe nem is férne,
Kötényem is honnan volna,
Ha egész világ rigó volna.



SUTTOG A FENYVES
 
Suttog a fenyves, zöld erdő,
Télapó is már eljő.
Csendül a fürge száncsengő,
Véget ér az esztendő.
Tél szele hóval, faggyal jő,
Elkel most a nagykendő.
Libben a tarka nagykendő,
Húzza-rázza hűs szellő.
Suttog a fenyves, zöld erdő,
Rászitál a hófelhő.
Végire jár az esztendő,
Cseng a fürge száncsengő.

Weöres Sándor: Száncsengő




Éj-mélyből fölzengő
-Csing-ling-ling-száncsengő.
Száncsengő -csing-ling-ling-
Tél öblén halkan ring.


Földobban két nagy ló,
-Kop-kop-kop- nyolc patkó.
Nyolc patkó -kop-kop-kop-
Csönd-zsákból hangot lop.


Szétmálló hangerdő
-Csing-ling-ling-száncsengő.
Száncsengő -csing-ling-ling-
Tél öblén halkan ring.

2013. december 17., kedd

Weöres Sándor: A két nem



A nő: tetőtől talpig élet.
A férfi: nagyképű kisértet.

A nőé: mind, mely élő és halott,
úgy, amint két-kézzel megfoghatod;
a férfié: minderről egy csomó
kétes bölcsesség, nagy könyv, zagyva szó.


A férfi -- akár bölcs, vagy csizmavarga -
a világot dolgokká széthabarja
s míg zúg körötte az egy-örök áram,
címkék közt jár, mint egy patikában.
Hiába száll be földet és eget,
mindég a semmiségen át üget,
mert hol egység van, részeket teremt,
és névvel illeti a végtelent.
Lehet kis-ember, lehet nagy-vezér,
alkot s rombol, de igazán nem él
s csak akkor él -- vagy tán csak élni látszik -
ha nők szeméből rá élet sugárzik.


A nő: mindennel pajtás, eleven,
csak az aprózó észnek idegen.
A tétlen vizsgálótól összefagy;
mozogj és mozgasd s már királya vagy:
ő lágy sóvárgás, helyzeti erő,
oly férfit vár, kitől mozgásba jő.
Alakja, bőre hívást énekel,
minden hajlása életet lehel,
mint menny a záport, bőven osztogatva;
de hogyha bárki kétkedőn fogadja,
tovább-libeg s a legény vérig-sértve
letottyan címkéinek bűvkörébe.
Valóság, eszme, álom és mese
úgy fér hozzá, ha az ő köntöse;
mindent, mit párja bölcsességbe ránt,
ő úgy visel, mint cinkos pongyolát.
A világot, mely észnek idegenség,
bármeddig hántod: mind őnéki fátyla;
és végső, királynői díszruhája
a meztelenség.

2013. december 11., szerda

Weöres Sándor: Tündérszerelem




"Árnyad voltam, nedves moha közt bujdokoltam,
fölém-simuló tótükörben mindenem fájt,
sások éle összevagdalt,
bocsáss be, bocsáss be!"

"Ott a felhő puha ágya,
selyem holdfény borul rája,
ne gyere az én szobámba."

"Lángod voltam, forróságodat sírva hordtam,
kopár égen meddő szivemtől perzselődtem,
mégis fáztak a virágok,
bocsáss be, bocsáss be!"

"Ott a felhő puha ágya,
bársony holdfény borul rája,
ne gyere az én szobámba."

"Lelked voltam, lelketlenek közt bandukoltam,
fakó vízben merev-szemü halakat láttam,
s fáradt bivalyt bámulni a hídról,
bocsáss be, bocsáss be!"

"Legyél újra kezem árnya,
legyél újra szemem lángja,
ne gyere az én szobámba."

"Árnyad voltam, lángod voltam, lelked voltam,
bocsáss be, bocsáss be --"

2013. december 9., hétfő

Weöres Sándor: A kutya-tár





Harap-utca három alatt
megnyílott a kutya-tár,
síppal-dobbal megnyitotta
Kutyafülű Aladár.
Kutya-tár! kutya-tár!
Kutyafülű Aladár!


Húsz forintért tarka kutya,
tízért fehér kutya jár,
törzs-vevőknek 5 forintért
kapható a kutya már.
Kutya-tár! kutya-tár!
Kutyafülű Aladár!

Weöres Sándor:Bóbita




Bóbita Bóbita táncol,
körben az angyalok ülnek,
béka-hadak fuvoláznak,
sáska-hadak hegedülnek.

Bóbita Bóbita játszik,
szárnyat igéz a malacra,
ráül, igér neki csókot,
röpteti és kikacagja.

Bóbita Bóbita épít,
hajnali köd-fal a vára,
termeiben sok a vendég,
törpe-király fia-lánya.

Bóbita Bóbita álmos,
elpihen õszi levélen,
két csiga õrzi az álmát,
szunnyad az ág sürüjében.

Weöres Sándor: Majomország

Hej de messze majomország, 
ott terem majomkenyér, 
majomablak majomrácsán
majomnótát ráz a szél.

Majomtéren, majomréten
majomhősök küzdenek,
majomszanatóriumban
sírnak majombetegek.

Majomtanártól majomlány
majomábécét tanul,
gaz majom a majombörtönt
rúgja irgalmatlanul.

Megépül a majommalom,
lesz sok majommajonéz,
győzve győz a győzhetetlen
győzedelmes majomész.

Majompóznán majomkirály
majomnyelven szónokol
egyiké majommennyország
másiké majompokol.

Makákó, gorilla, csimpánz,
pávián, orángután,
mind majomújságot olvas
majomvacsora után.

Majomvacsoraemléktől
zúg a majomreterát,
majombakák menetelnek,
jobbra át és balra át.

Rémületes majomarcot
vágnak majomkatonák,
majomkézben majomfegyver,
a majmoké a világ.

Weöres Sándor: Pastorale



Bőrödre zöld fényt lop a félhomály
s két szemgolyód egészen elsötétül.
Lehelleted a vállgödrömbe szédül,
nyakamra száll a pilleszárnyú száj.

A szíved lüktetése szíven üt,
feszes indák fonódnak derekamra,
te vagy köröttem fönn, lenn, jobbra, balra,
élő koporsó, átfogsz mindenütt.

Oldalam bordás tengerpartja mellett
hogyan hullámzik a nyakad, a melled!
Fekszünk, lelketlen, mint az állatok.

Megindulnak félelmes áramok
mint fellegárnyas föld felé a villám.
Aztán bokrot von a könny a pupillán.

Weöres Sándor: Örök pillanat



Mit málló kőre nem bizol:
   mintázd meg levegőből.
Van néha olyan pillanat
   mely kilóg az időből,

mit kő nem óv, megőrzi ő,
   bezárva kincses öklét,
jövője nincs és multja sincs,
   ő maga az öröklét.

Mint fürdőző combját ha hal
   súrolta s tovalibbent --
így néha megérezheted
   önnön-magadban Istent:

fél-emlék a jelenben is,
   és később, mint az álom.
S az öröklétet ízleled
még innen a halálon.

2013. december 4., szerda

Száz éve született Weöres Sándor






 ARS POETICA

Öröklétet dalodnak emlékezet nem adhat.
Ne folyton-változótól reméld a dicsőséget:
bár csillog, néki sincsen, hát honnan adna néked?
Dalod az öröklétből tán egy üszköt lobogtat
s aki feléje fordul, egy percig benne éghet.

Az okosak ajánlják: legyen egyéniséged.
Jó; de ha többre vágyol, legyél egyén-fölötti:
vesd le nagy-költőséged, ormótlan sárcipődet,
szolgálj a géniusznak, add néki emberséged,
mely pont és végtelenség: akkora, mint a többi.

Fogd el a lélek árján fénylő forró igéket:
táplálnak, melengetnek valahány világévet
s a te múló dalodba csak vendégségbe járnak,
a sorsuk örökélet, mint sorsod örökélet,
társukként megölelnek és megint messze szállnak.

2013. november 27., szerda

Ady Endre: Az ősz muzsikája



Most is együtt a Csönd s a Lárma,
Az Ősz csak bennünk változott,
Ódon és nemes muzsikája,
Ha van szép szív, ma is megleli. 

Színe, könnye, búja a régi,
Nótái is a régiek,
Tud altató szépet mesélni,
De fölváj régi sebeket is. 

Szépek, akik ma élni mernek,
Egy-egy feledő mosolyuk:
Drága, élet-folytató gyermek
S minden könnyük felébredt halott


Ady Endre: Az Értől az Oceánig




Az Ér nagy, álmos, furcsa árok,
Pocsolyás víz, sás, káka lakják.
De Kraszna, Szamos, Tisza, Duna
Oceánig hordják a habját.

S ha rám dől a szittya magasság,
Ha száz átok fogja a vérem,
Ha gátat túr föl ezer vakond,
Az Oceánt mégis elérem.

Akarom, mert ez bús merészség,
Akarom, mert világ csodája:
Valaki az Értől indul el
S befut a szent, nagy Oceánba.

Ady Endre: Bátor jaj nélkül


BÁTOR JAJ NÉLKÜL

Büntetem magam egy kacagásért,
Egy feledt óráért kínzom magam:
Minden, amiért illett örülnöm,
Odavan.

Emberségek s a javuló Holnap
Hitébe ömlött nagy szerelem
Tört-szédülten zuhant a mélységbe
Le velem.

Együtt-fájok zúzott hitekkel,
Reménytelenül roncsok alatt,
Egy bátor jajjal tán megkönnyülnék
S nem szabad.


UGRANI MÁR: SOHA

Megállok pihegve, üzetve,
Ugrani nem fogok tüzekbe,
Ugrani már: soha már.

Megállok s úgy állok, úgy állok,
Miként a három szent királyok,
Kik Krisztustól jöttenek.

Pokoltokból semmit se hoztam.
S amim csak volt: szét-elosztoztam.
S nem kell nekem semmi sem.

Állok egy kifosztott lélekkel,
Drága, megrabolt emlékekkel,
De siváran, savanyún.

Adjatok egy jobbik világot
S akkor talán másképpen látok,
De adjatok, de hamar.

És különben mindennek vége,
Megállni: sorsom tisztessége
S ugrani már - soha már.

Ady Endre: Még fájóbb könnyek



Síró szerelmek gyötrő útja,
Nem látom még mindig a véged,
Pedig már nagyon maradoznak
Boldog és tavaszos vidékek
S az út is már egyre sötétebb.


Valahol meg kellett vón’ állnom.
Egy elhagyott, víg leány-arcnál,
De nekem a könnyek kellettek,
Mindig a könnyek minden harcnál
S most már a megállás sem használ.


Most már járom kálváriámat,
Volt arcok utánam köszönnek
S vén szívemre, míg botorkálok,
Kegyetlenül, gúnyosan jönnek
Új szerelmek s még fájóbb könnyek.




A FOGYÓ HOLD

Merre jár most a fogyó Hold
S boldog töltjén hogyha nézte,
Megállott a szívverése
Valakinek egy pillanatra?

Merre jár most a fogyó Hold,
Merre járhat most az Élet,
Tengert bámul, hegynek téved
Avagy csöndes erkélyre int el?

Merre jár most a fogyó Hold,
Meredt szemmel most is nézték
Az Ég e rokkant vitézét,
Kit olyan ó s jó ketten nézni?

Merre jár most a fogyó Hold,
Ifju hitek, vén emlékek
Bűnös üdvök, üdvös vétkek
Fogyó, rokkant, hű katonája?

Ady Endre: Adja az Isten



Adja meg az Isten,
Mit adni nem szokott,
Száz bús vasárnap helyett
Sok, víg hétköznapot,
Adja meg az Isten.

Adja meg az Isten,
Sirásaink végét,
Lelkünknek teljességes,
S vágyott békességét,
Adja meg az Isten.

Adja meg az Isten,
Bár furcsa a világ,
Ne játszak, ölő, gyilkos
Cudar komédiát
Adja meg az Isten.

Adja meg az Isten,
Mit adni nem szokott,
Száz bús vasárnap helyett
Sok, víg hétköznapot,
Adja meg az Isten.

Ady Endre: A föl-földobott kő




Föl-földobott kő, földedre hullva,
Kicsi országom, újra meg újra
Hazajön a fiad.


Messze tornyokat látogat sorba,
Szédül, elbusong s lehull a porba,
Amelyből vétetett.


Mindig elvágyik s nem menekülhet,
Magyar vágyakkal, melyek elülnek
S fölhorgadnak megint.


Tied vagyok én nagy haragomban,
Nagy hűtlenségben, szerelmes gondban
Szomoruan magyar.


Föl-fölhajtott kő, bús akaratlan,
Kicsi országom, példás alakban
Te orcádra ütök.


És, jaj, hiába mindenha szándék,
Százszor földobnál, én visszaszállnék,
Százszor is, végül is.



2013. november 25., hétfő

Ady Endre: Hulla a búzaföldön





Ott feledték a havas sikon,
Ásatlan sírján sohasem nő
Szekfű, Isten-fa, bazsalikom. 


Elitatódik nagy csendesen,
S növendékeit veri rajta át
A győzedelmes búzaszem.


S a nyáron majd porhadtan lapul,
Mint megcsúfolt madárijesztő
Arany-tengerben fövenynek, alul. 


Letipró sorsa már távolba zúg
S belőle és fölötte díszlik
Az Élet, a reményes és hazug.

Ady Endre: Add nekem a szemeidet



Add nekem a te szemeidet,
Hogy vénülő arcomba ássam,
Hogy én magam pompásnak lássam. 


Add nekem a te szemeidet,
Kék látásod, mely mindig épít,
Mindig irgalmaz, mindig szépít, 


Add nekem a te szemeidet,
Amelyek ölnek, égnek, vágynak,
Amelyek engem szépnek látnak. 


Add nekem a te szemeidet,
magam szeretem, ha szeretlek
S irigye vagyok a szemednek.

Ady Endre: Elbocsátó szép üzenet


Brüll Adél - Léda


Törjön százegyszer százszor-tört varázs:
Hát elbocsátlak még egyszer, utólszor,
Ha hitted, hogy még mindig tartalak
S hitted, hogy kell még elbocsáttatás.
Százszor-sujtottan dobom, ím, feléd
Feledésemnek gazdag úr-palástját.
Vedd magadra, mert lesz még hidegebb is,
Vedd magadra, mert sajnálom magunkat,
Egyenlőtlen harc nagy szégyeniért,
Alázásodért, nem tudom, miért,
Szóval már téged, csak téged sajnállak.

Milyen régen és titkosan így volt már:
Sorsod szépítni hányszor adatott
Ámító kegyből, szépek szépiért
Forrott és küldött, ékes Léda-zsoltár.
Sohase kaptam, el hát sohse vettem:
Átadtam néked szépen ál-hitét
Csókoknak, kik mással csattantanak
S szerelmeket, kiket mással szerettem:
És köszönök ma annyi ölelést,
Ám köszönök mégis annyi volt-Lédát,
Amennyit férfi megköszönni tud,
Mikor egy unott, régi csókon lép át.

És milyen régen nem kutattalak
Fövényes multban, zavaros jelenben
S már jövőd kicsiny s asszonyos rab-útján
Milyen régen elbúcsuztattalak.
Milyen régen csupán azt keresem,
Hogy szép énemből valamid maradjon,
Én csodás, verses rádfogásaimból
S biztasd magad árván, szerelmesen,
Hogy te is voltál, nemcsak az, aki
Nem bírt magának mindent vallani
S ráaggatott díszeiből egy nőre.

Büszke mellemről, ki nagy, telhetetlen,
Akartam látni szép hullásodat
S nem elhagyott némber kis bosszuját,
Ki áll dühödten bosszu-hímmel lesben,
Nem kevés, szegény magad csúfolását,
Hisz rajtad van krőzusságom nyoma
S hozzám tartozni lehetett hited,
Kinek mulását nem szabad, hogy lássák,
Kinek én úgy adtam az ölelést,
Hogy neki is öröme teljék benne,
Ki előttem kis kérdőjel vala
S csak a jöttömmel lett beteljesedve.

Lezörögsz-e, mint rég-hervadt virág
Rég-pihenő imakönyvből kihullva,
Vagy futkározva rongyig-cipeled
Vett nimbuszod, e zsarnok, bús igát
S, mely végre méltó nőjéért rebeg,
Magamimádó önmagam imáját?
Kérem a Sorsot, sorsod kérje meg,
Csillag-sorsomba ne véljen fonódni
S mindegy, mi nyel el, ár avagy salak:
Általam vagy, mert meg én láttalak
S régen nem vagy, mert már régen nem látlak.

Ady Endre: A tűz csiholója


Prométheusz


Csak akkor születtek nagy dolgok,
Ha bátrak voltak, akik mertek
S ha százszor tudtak bátrak lenni,
Százszor bátrak és viharvertek.


Az első emberi bátorság
Áldassék: a Tűz csiholója,
Aki az ismeretlen lángra
Úgy nézett, mint jogos adóra.


Mint egy Isten, hóban vacogva
Fogadta szent munkája bérét:
Még ma is minden bátor ember
Csörgedezteti az ő vérét.


Ez a világ nem testálódott
Tegnaphoz húzó, rongy pulyáknak:
Legkülömb ember, aki bátor
S csak egy külömb van, aki: bátrabb.


S aki mást akar, mint mi most van,
Kényes bőrét gyáván nem óvja:
Mint ős-ősére ütött Isten:
A fölséges Tűz csiholója.

Ady Endre: A fajtám sorsa



Mert gyáva volt és szolga volt
S életét élni sohse merte,
A Sors, a sorsa
Hajh, be megverte, be megverte.

Most itt várhatja a Pokolt
Szórva, megtépetten, ritkulva
S a Sors, a sorsa,
A sorsa búsabb, mint a múltja.

És most a multja bünteti
Fekete korbáccsal, keményen,
A Sors, a sorsa:
Hogy éljen? vagy hogy már ne éljen?

Rossz, drága fajta, ki felé
Kerekedtek mindig a latrok,
A Sors, a sorsa,
Bűnben, vészben és bennem harsog.

Jaj, vajjon mit akar vele
Ezredek bűne, súlya, átka,
A Sors, a sorsa,
A sorsom nagy tragédiája?

2013. november 21., csütörtök

Ady Endre: Az eltévedt lovas




Vak ügetését hallani
Eltévedt, hajdani lovasnak,
Volt erdők és ó-nádasok
Láncolt lelkei riadoznak.


Hol foltokban imitt-amott
Ős sűrűből bozót rekedt meg,
Most hirtelen téli mesék
Rémei kielevenednek.


Itt van a sűrű, a bozót,
Itt van a régi, tompa nóta,
Mely a süket ködben lapult
Vitéz, bús nagyapáink óta.


Kisértetes nálunk az Ősz
S fogyatkozott számú az ember:
S a domb-keritéses síkon
Köd-gubában jár a November.


Erdővel, náddal pőre sík
Benőtteti hirtelen, újra
Novemberes, ködös magát
Mult századok ködébe bújva.


Csupa vérzés, csupa titok,
Csupa nyomások, csupa ősök,
Csupa erdők és nádasok,
Csupa hajdani eszelősök.


Hajdani, eltévedt utas
Vág neki új hináru útnak,
De nincsen fény, nincs lámpa-láng
És hírük sincsen a faluknak.


Alusznak némán a faluk,
Multat álmodván dideregve
S a köd-bozótból kirohan
Ordas, bölény s nagymérgü medve.


Vak ügetését hallani
Hajdani, eltévedt lovasnak,
Volt erdők és ó-nádasok
Láncolt lelkei riadoznak.

Az eltévedt lovas a Budavári Labirintusban

2013. november 18., hétfő

Ady Endre: Válogatott Csinszka versek




ŐRIZEM A SZEMEDET

Már vénülő kezemmel
Fogom meg a kezedet,
Már vénülő szememmel
Őrizem a szemedet.

Világok pusztulásán
Ősi vad, kit rettenet
Űz, érkeztem meg hozzád
S várok riadtan veled.

Már vénülő kezemmel
Fogom meg a kezedet,
Már vénülő szememmel
Őrizem a szemedet.

Nem tudom, miért, meddig
Maradok meg még neked,
De a kezedet fogom
S őrizem a szemedet.




DE HA MÉGIS?

Gondoltam: drága, kicsi társam,
Próbáljunk mégis megmaradni
Ebben a gyilkos, vad dúlásban.


Mikor mindenek vesznek, tűnnek,
Tarts meg tegnapnak, tanuságnak,
Tarts meg csodának avagy bűnnek.


Mikor mindenek futnak, hullnak,
Gondoltam: drága, kicsi társam,
Tarts meg engem igérő Multnak.


Tarts meg engem, míg szögek vernek,
Véres szivemmel, megbénultan,
Mégiscsak tegnapi embernek.


Karolsz még, drága, kicsi társam?
Jaj nekem, jaj, ezerszer is jaj,
Ebben a véres ájulásban.


De ha megyek, sorsom te vedd el,
Kinek az orkán odaadta,
A te tűrő, igaz kezeddel.




NÉZZ DRÁGÁM KINCSEIMRE

Nézz, Drágám, kincseimre,
Lázáros, szomorú nincseimre,
Nézz egy hű, igaz élet sorsára
S őszülő tincseimre.


Nem mentem erre-arra,
Búsan büszke voltam a magyarra
S ezért is, hajh, sokszor kerültem
Sok hajhra, jajra, bajra.


Jó voltam szerelemben:
Egy Isten sem gondolhatná szebben,
Ahogy én gyermekül elgondoltam
S nézz lázban, vérben, sebben.


Ha te nem jöttél vóna,
Ma már tán panaszló szám se szólna
S gúnyolói hivő életeknek
Raknak a koporsóba.


Nézz, Drágám, rám szeretve,
Téged találtalak menekedve
S ha van még kedv ez aljas világban:
Te vagy a szívem kedve.


Nézz, Drágám, kincseimre,
Lázáros, szomorú nincseimre
S legyenek neked sötétek, ifjak:
Őszülő tincseimre.




ÉS MÉGIS MEGVÁRTALAK

(Kicsi Csinszkámnak küldöm)

Te még nem indultál el utnak
S engem űzzön az unalom,
Sok-biróknak e dühös láza,
Száz iramú, vad utamon.
Szeretők és cimborák hulltak
Vesztek mellőlem sorba ki,
De nem tudtak eloltani
Száz életet oltó fuvalmak.
Lendületek és szünetek,
Tivornyák, villámlások, lármák
Vakok voltak és süketek.
Nem volt soha oda-adásom,
Valaki féltően fogott:
Nem indultál, nem jöhettél még
S valójában nem lobogott
Életem még a poklokban sem,
És eltemettek százszor is
És száz életből vigan tör ki
Egy teljes élet, mámor is,
Ujságos izével a vágynak
Pirulón és reszketegen
Hajtom megérkezett, megérett
Drága öledbe a fejem.
*
 És mégis megvártalak.



VALLOMÁS A SZERELEMRŐL


Hetedhét országban
Nem találtam mását,
Szeretem beteg, szép,
Csengő kacagását,
De nagyon szeretem.

Szeretem, hogy elbujt
Erős, nagy voltomban,
Szeretem hibáit
Jóságánál jobban,
De nagyon szeretem.

Szeretem fölséges
Voltomat e nászban
S fényes biztonságom
Valakiben, másban
De nagyon szeretem.

Ady Endre: A hivalkodó ember



Csak az a fontos, ami: Én
S minden csak ezért történik
A Föld alatt s a Föld szinén,
Be nagy a hivalkodó ember.

Csak az a fontos: ki vagyok?
S itathatják a világot
Űres, ostoba vér-habok,
Be nagy a hivalkodó ember.

Csak az a fontos, ami: Én:
Halállal és Halál nélkül,
Holott míndenki halni mén:
Marad a hivalkodó ember

Mikor a világ megveszett
S a minden-jók dögbe hullnak
Tudom, hogy a legnemesebb
Szegény, hű hivalkodó ember.

Ady Endre: Álmok után



Gyermek vagyok. Temetőben
Tarka szárnyú pillangókat kergetek,
Átrohanok könnyü szívvel
Sok besüppedt, elfelejtett sír felett.

Gyermek vagyok. Megfürösztöm
A ragyogó napsugárban lelkemet,
Nem látom a hervasztó őszt,
Csak a fényes, napsugáros életet.

Gyermek vagyok, kinek lelkén
Minden napfény, minden sugár átragyog,
Eltemetek, elfelejtek
Minden sebet, minden régi bánatot.

Gyermekszívvel elfelejtem,
Hogy csalóka, ámító az őszi fény
És hogy engem megcsalt eddig
Minden álom, minden tündöklő remény.

Gyermek vagyok: temetőben
Tarka szárnyu pillangókat kergetek
S álmaimnak temetőjén
Csalogató álmok után sietek...

Ady Endre: Örök vágy



Ha ellobog majd ifju lángom,
Ha majd zokogni sem tudok
S a sok, rommá verődött álmon
Dermedten összeroskadok,
Vajon a nyugvás tompa kínját
Érezni nem lesz oly nehéz?
Vagy vágyón fogom visszasírni
Az örök, kínos szenvedést? 


Ha ellobog majd ifju lángom
S örök megnyugvás int felém,
Milyen szellem fog felkeresni
Testemnek porladó helyén?...
Az örök vágy lángszellemének
Árnya kisért majd engemet,
Mert, hogy vágy nélkül elhamvadjak,
Érzem, tudom, hogy nem lehet!

2013. november 13., szerda

Ady Endre: Eltagadom



Eltagadom, hogyha kérdik:
»Elmult minden, nem szeretlek!«
Úgy fáj ez a képmutatás,
Úgy fáj ez az én szivemnek.

De mit tegyek? Hivalkodjam
Bánatommal a világnak?
Vagy lenézve, kinevetve
Siránkozzam még utánad?...

Rejtegetem szivem mélyén,
Féltve, fájón a nagy titkot:
Hogy feledni el nem tudlak,
Hogy nem leszek soha boldog!

Ady Endre: Egyre hosszabb napok



Csak egy napig fáj minden fájás,
Huszonnégy óra s nem jön rosszabb,
De ez az egy nap egyre hosszabb.

Már hegyes karó minden óra,
Sötét vas-mázsák hullva, rengve
Verik a fájást a szivembe.

Tudom a kínnak múló sorsát
S olyan rövid volt egy nap eddig:
Víg elugrás bánattól kedvig.

Örülni is másként örültem,
Nemesebben, halkabban, jobban,
Holnapi könny a mosolyomban.

Szép, bölcs cserével cserélgettem
Kedvem torát és kedvem nászát,
E furcsa élet villanását.

Ma is tudom: huszonnégy óra
S rossz nap után már nem jön rosszabb,
Óh, de ez a nap egyre hosszabb.

Ady Endre: Lédával a bálban




Sikolt a zene, tornyosul, omlik
Parfümös, boldog, forró, ifju pára
S a rózsakoszorús ifjak, leányok
Rettenve néznek egy fekete párra.


„Kik ezek?” S mi bús csöndben belépünk.
Halál-arcunk sötét fátyollal óvjuk
S hervadt, régi rózsa-koszoruinkat
A víg teremben némán szerte-szórjuk.


Elhal a zene s a víg teremben
Téli szél zúg s elalusznak a lángok.
Mi táncba kezdünk és sírva, dideregve
Rebbennek szét a boldog mátka-párok.



2013. november 11., hétfő

Ady Endre: Sorsunk


Van az életben egy-egy pillanat,
Erõsnek hisszük szerfelett magunkat.
Lelkünk repül, száll, magával ragad,
Bús aggodalmak mindhiába húznak.
Csalóka álmok léghajóján
A vihar szépen fellegekbe tüntet,
Míg lenn a földön kárörvendõ,
Gúnyos kacajjal röhögnek bennünket.

Van az életben egy-egy pillanat,
Hogy nem várunk már semmit a világtól,
Leroskadunk bánat terhe alatt,
Szívünk mindenkit megátkozva vádol.
Míg porba hullva megsiratjuk,
Mi porba döntött -- sok keserü álmunk,
Nincs egy szem, amely könnyet ejtsen,
Míg testet öltött fájdalmakká válunk.
                       *
Ez a mi sorsunk, mindörökre ez,
Szivünk a vágyak tengerén evez,
Hajónkat szélvész, vihar összetépi,
De egy zord erõ küzdelemre készti.
Bolyongunk, égünk, lelkesedve, vágyva,
Nincs egy reményünk, mely valóra válna,
Míg sírba visz az önvád néma átka.

Ady Endre: Köszönöm, köszönöm, köszönöm


Napsugarak zúgása, amit hallok,
Számban nevednek jó ize van,
Szent mennydörgést néz a két szemem,
Istenem, istenem, istenem,
Zavart lelkem tegnap mindent bevallott:
Te voltál mindig mindenben minden,
Boldog szimatolásaimban,
Gyöngéd simogatásaimban
S éles, szomoru nézéseimben.
Ma köszönöm, hogy te voltál ott,
Hol éreztem az életemet
S hol dõltek, épültek az oltárok.,
Köszönöm az énértem vetett ágyat,
Köszönöm neked az elsõ sirást,
Köszönöm tört szivü édes anyámat,
Fiatalságomat és bûneimet,
Köszönöm a kétséget, a hitet,
A csókot és a betegséget.
Köszönöm, hogy nem tartozok senkinek
Másnak, csupán néked, mindenért néked.
Napsugarak zúgása, amit hallok,
Számban nevednek jó ize van,
Szent mennydörgést néz a két szemem,
Istenem, istenem, istenem,
Könnyebb a lelkem, hogy most látván vallott,
Hogy te voltál élet, bú, csók, öröm
S hogy te leszel a halál, köszönöm.

2013. november 10., vasárnap

Ady Endre: Félig csókolt csók





Egy félig csókolt csóknak a tüze
Lángol elébünk.
Hideg az este. Néha szaladunk,
Sírva szaladunk
S oda nem érünk.

Hányszor megállunk. Összeborulunk.
Égünk és fázunk.
Ellöksz magadtól: ajkam csupa vér,
Ajkad csupa vér.
Ma sem lesz nászunk.

Bevégzett csókkal lennénk szívesen
Megbékült holtak,
De kell az a csók, de hí az a tűz
S mondjuk szomorún:
Holnap. Majd holnap.

2013. november 5., kedd

Ady Endre: Héja-nász az avaron



Útra kelünk. Megyünk az Őszbe,
Vijjogva, sírva, kergetőzve,
Két lankadt szárnyú héja-madár.


Új rablói vannak a Nyárnak,
Csattognak az új héja-szárnyak,
Dúlnak a csókos ütközetek.


Szállunk a Nyárból, űzve szállunk,
Valahol az Őszben megállunk,
Fölborzolt tollal, szerelmesen.


Ez az utolsó nászunk nékünk:
Egymás husába beletépünk
S lehullunk az őszi avaron.

2013. november 4., hétfő

Ady Endre: Az én menyasszonyom



Mit bánom én, ha utcasarkok rongya,
De elkisérjen egész a síromba.

Álljon előmbe izzó, forró nyárban:
„Téged szeretlek, Te vagy, akit vártam.”

Legyen kirugdalt, kitagadott, céda,
Csak a szivébe láthassak be néha.

Ha vad viharban átkozódva állunk:
Együtt roskadjon, törjön össze lábunk.

Ha egy-egy órán megtelik a lelkünk:
Üdvöt, gyönyört csak egymás ajkán leljünk.

Ha ott fetrengek lenn, az utcaporba:
Boruljon rám és óvjon átkarolva.

Tisztító, szent tűz hogyha általéget:
Szárnyaljuk együtt bé a mindenséget.

Mindig csókoljon, egyformán szeressen:
Könnyben, piszokban, szenvedésben, szennyben.

Amiben minden álmom semmivé lett,
Hozza vissza Ő: legyen Ő az Élet.

Kifestett arcát angyalarcnak látom:
A lelkem lenne: életem, halálom.

Szétzúzva minden kőtáblát és láncot,
Holtig kacagnók a nyüzsgő világot.

Együtt kacagnánk végső búcsút intve,
Meghalnánk együtt, egymást istenítve.

Meghalnánk, mondván:
„Bűn és szenny az élet,
Ketten voltunk csak tiszták, hófehérek.”

2013. november 3., vasárnap

Ady Endre: Párizsban járt az Ősz






Párisba tegnap beszökött az Ősz.
Szent Mihály útján suhant nesztelen,
Kánikulában, halk lombok alatt
S találkozott velem.


Ballagtam éppen a Szajna felé
S égtek lelkemben kis rőzse-dalok:
Füstösek, furcsák, búsak, bíborak,
Arról, hogy meghalok.


Elért az Ősz és súgott valamit,
Szent Mihály útja beleremegett,
Züm, züm: röpködtek végig az uton
Tréfás falevelek.


Egy perc: a Nyár meg sem hőkölt belé
S Párisból az Ősz kacagva szaladt.
Itt járt s hogy itt járt, én tudom csupán
Nyögő lombok alatt.


2013. október 30., szerda

Váci Mihály: Százhuszat verő szív




Szolgált a szerelem – szolgáltam én
alázattal a szerelmet,
s voltam olyan fagyokba vetett,
mint a küszöbre rakott zabi gyermek.
Öleltem, mint az utolsó görcs a szívet,
szinte már könyörögve,
és ugatott a szívem a magány ólja előtt,
kúszva hiába-kapart küszöbökre.
Jónást a cet: – magába zárt a test,
ez az esetlen állat,
átúszta velem a tiszta óceánokat,
itatott velem pocsolyákat;
éhei jászlaihoz négylábra alázott – de a sors
meredekjén ő emelt szakadásig,
kínjaitól üvöltve a földbe haraptam,
s önkívületben ittam gyönyöre muzsikáit
Dolgoztam – mint az akác-törzs a homokon -
égre emelve a munka termő ágát,
s fejem alá vetettem a lustaság
felhőkön úszó szénaágyát.
Mások bajainak gerendáiból ácsolt
tutajon örvénybe eveztem,
s az én nyomorúságom kis gyufaszálaival
tüzet adni siettem.
Meneteltem hűen a sorban, hadakoztam az élen,
soha nem menekültem,
de a pázsitokon fegyvereim ledobáltam,
s meztelenül heverésztem a fűben.
Csillagokért magasodtam – s a földre hajoltam
madarak lábanyomát imádni;
fölöttem rakéták szálltak – kezem fejéről meg
verseim piros katicabogárkái.
Ó, minden voltam én, amire
a lélek fényes!
És engedelmesen letérdeltem a test
minden ítéletéhez.
Mindenre felragyogtam, ami fókuszaimat
pásztázva kereste,
a sejtések szétszórt sugarait tűzzé
lobbantottam, én – a tiszta lencse.
Úgy éltem, mint a százhúszat verő szív,
úgy gyűlöltem és szerettem:
mindenhez úgy fogtam, kívánva,
hogy az legyen a vesztem!
Úgy éltem én, ahogy itt élni kell,
ahogy érdemes élni!
Egy emberöltőt éltem – de a sorsom
történelem és ezerévnyi!

2013. október 29., kedd

Váci Mihály szerelmes verseiből...


VÁRAKOZÓ

A percek vájta alagútban
tévelygek - a gránit idő
visszhangzik felettem - szememből
képed fény-virága kinő.

Ujjaim közt simogatásod
bársonyredőit morzsolom,
az a cinkos kézszorításod
gyűrűként ég az ujjamon.

Csuklómon fájón fluoreszkálnak
a jöttöd számoló erek,
- két összeérő mutató
átszeli szívemet. 



MIKOR VETKEZNI KEZD ÉS KARCSÚ

mikor vetkezni kezd és karcsú
teste mint rózsaszínű ének
felszáll a szoknyák hullt habjaiból
mellei bárányfelhő remegéssel
keresnek tenyeret és combjai kacagva
a virágkönnyű nadrágból kibújnak
hajladozva e fényes barna nádak
olyankor rámnevet tíz ujja rejtekéből
- te mit bámulsz - mert én csak állok
szemem tág partjain és leselkedem
mint ha kamasz fiú fürdő leányt les lopva
mikor vetkezni kezd és karcsú 


SZERETLEK...

Szeretlek gyűlölettel a szívemben.
Mert én már régtől fogva nagyon érdemes
vagyok reá, hogy itt maradj mellettem,
megérteni engem, hogy aztán megszeress.


Ha elzokoghatnám, hogy mivé lettem,
mióta tévelygő vágyam Téged keres,
tudnád: ilyen sorsot milyen öröm feledtet,
milyen szerelmek ösvényén vezess!



SZEBB ÖRÖM
 
Szívem alatt ragyogsz.
A csillagok csipkéje remeg az ablakon.
Érzed? Ez itt a szív állandóan üres edénye,
pedig örökké csak merít, merít.

Mondhatnám ezt is még: Ó, harmatos
alma a tested, s rá a fény havaz.
De szebb öröm, hogy friss, kemény, piros,
s hogy női test, izgató és igaz.

És nem hasonlítlak az angyalokhoz:
asszony vagy, nő vagy, ezért áldalak,
mert úgy szorítsz forrón, sírva magadhoz,
hogy embernél több leszek általad.



EMBER ÜVEGSZEMEKKEL

Az íróasztalon egy váza
emelkedett, mikor
merengéseim függönyén túl
csípőidre gondoltam
Itt ül helyettem egy kitömött
ember üvegszemekkel;
a homlokára írtam:
 - Azonnal jövök.És én bolyongok, csapdákat rakok
dús életed csapásain,
s az egyenesedő fűszálakat
simogatom: - Ó, erre mentél!


HA RÁD GONDOLOK - VIRÁGZOM

Harangszó ver szíven:
mintha bennem zuhogna.
Hol vagy mellőlem? Hiányzol.
Minden téged kérdez;
ha madár szól,
hol hagytalak? – rámszól.
Milyen messze vagy!
Mindennek arca sírásoddal fordul felém,
s bármit mondhatok,
nem hallom, csak a te hangodat.

Te vagy az el nem ért vidék,
melyet bejárni vágyom,
a hegyen-túli ég,
hegyekből kibukkanó tenger,
hajózható láthatárom.

Bezárt szárnyaid bennem fájnak,
sírásaid mindenütt elérnek,
fűzfáim alattuk áznak.
Bennem egy hegedű érintetlenül,
- óvja puha bársony.
Csodafád vagyok,
ha rád gondolok – virágzom.

Mi él, éltet, Neked virít.
Kristályként bezár sorsom magába,
s rózsaként kinyit.

2013. október 27., vasárnap

Váci Mihály: Hegedű







Értelme magvait a sorsom
szétszórja már, mint záruló virág.
Félelmeim úgy könyörögnek érted,
mint égre kulcsolt ágú őszi fák.

Amerre lépek: szétterülve, törten,
emlékeink hullt erdője zizeg,
s levéltelen napjaim ágbogán át
eget betöltve sóhajt a neved,

Ordítanék utánad, de hiába:
oly néma vagyok, béna, mint az állat,
és mint a kő, mely megütött, s utána
ha belerúgsz, még felvérzi a lábad.

Hegedűként, felsodort idegekkel,
kiszáradva és megfeszülve élek,
oly vágyakkal utánad, hogy vonótlan
sikolt, szikrázik belőlem az ének.

Váci Mihály: Magyarok?



A kövér magyarok, ím megjelennek
a világ fürdő-városaiban;
mint ezer éve; - ma is úgy rettegnek
tőlük, s ellenük számos ima van.

Nomád maradt még ma is nemzetemnek
e része, bár kocsin jár - urasan.
csak mutogat, cserél és üzletelget,
s becsap mindenkit erőszakosan.

Kalandozó őseink is a zsákmányt
vitték haza: - a kultúra maradt.
Ez: - nylon bugyit, orkánt visz a hátán,
s nem látja csak az áruházakat.

Bízhat sok pesszimista ezek láttán:
 - faj mely jegyét így őrzi - megmarad!

2013. október 26., szombat

Váci Mihály válogatott rövidek






SÍNEK

Sinek fegyelmével kövess
az éles fordulókban.
Megfeszülsz is: maradj, szeress!
Életünk kisiklóban.

A sínnek egy iránya van:
amerre fénylik párja;
csak rozsdás vas magányosan,
beível a halálba.

Ha botladozol egyedül,
ki tart, hogy el ne essél?
Hisz kettőnknek nem sikerült,

mit egyedül szeretnél.
Azt veszted el – majd kiderül - ,
mit oly nagyon kerestél!

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -



HAMVADÓ

Zokog, zokog vágyam, a felhő,
susog szavad, az őszi erdő;
utak keresnek távlatot,
messze vágynak a bánatok.

Hamvadó fényben terelem
széjjelvert nyájad – szerelem.
Őrzöm azt, ami szerteszéled
Tenélküled vagyok Tevéled.

 - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -



ÜVEG

Tisztán ragyogtam én -
világbanyíló ablaküveg.

De tolongtak körülöttem, rámszuszogtak.

- Leheletüktől pára fed.

 - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

SEMMI AZ EGÉSZ

Várom, hogy visszatérj,
szótlan szemembe nézz,
mosolyogj szomorún:
 - Semmi az egész!

Semmi az egész.
Minden volt – ennyi lett!
Vezess már haza engem.
Szorítsd a kezemet.

Éjjelenként majd néha
ha erősek leszünk,
amit remélni kellene
 - arra emlékezünk.

 - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

OTTHON

Rongyokba pólyált lábak nyomai,
vonuljatok át szívemen.
Hallgatózom merre dobogtok?
Nyomotokba lépek hűségesen.

Sültkrumplikat körülimádó
ujjak, ti fogjátok körül
szigorúan a szívemet,
ha a karéj kenyérnek nem örül.

Dúdolva, sírva járok itthon.
Fogam közt friss, piros virág.
Részegen, ájulásig szívom
a múlt keserű diófa-illatát.


- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

MINT ŐSSZEL A LEVÉL

Beteg vagyok és kósza lélek; mint tépett
                   felhőt visz a szél.
Mögöttem csillagok nem látszanak fenn,
                   s nem ragyog át a dél.
Szemed ha rámemeled, mint a gyertyát,
                   szomorún elsápadok;
vess rám keresztet – s majd csavarogj át
                   értem egy alkonyatot.

Mint ősszel a levél, lábad elé zizegve
                   leazállong csendesen
a hervadó hír: - örökre keresztbe tettem
                   szívem fölött a két kezem.
Menj ki a vonatokhoz akkor, néha,
                   és várj rám, mintha jönnék
ki tudja honnan?! – s figyeld könyörögve
                   a szemaforok zöldjét.

 - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

ILYEN EGYEDÜL

Csak járok itt majd fel-le, ismeretlen;
utánam fordulnak az emberek,
és némelyike olykor visszaretten,
mert szinte sejti, hogy merre megyek.

A sarkon órákig álldogálok.
Hazamehetnék – de minek? miért?
Semmi közöm már e világhoz,
és most tudom csak, hogy mit ér!

Megfordulok, - de merre menjek?
Hiszen Te nem vagy már sehol!
Soha, sehol már nem lellek,
S mindig itt leszel valahol.

Neved kimondom – ajkam elfehérül.
Kétmilliárd közt nincsen egy
aki szeretne! – Félek: egyedül
meggyűlölöm majd az embereket.


 - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -  


HA ELHAGYNÁL...

Ha elhagynál engemet, - jobban 
                  mi fájna?
hiányod, vagy a szív megdobbant
                  magánya?
a csalódás kínjától félek,
        vagy féltelek?
Szerelmünket szeretem jobban,
        vagy Téged? 

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -


 CSILLAGRA NÉZŐ


Az ember akkor néz a csillagokra
ha nagyon a Földön érzi magát,
és elszakadna innen egy sóhajjal,
mert úgy meggyötri itt az öröm, kín, a vágy.