Váci Mihály válogatott rövidek

SÍNEK

Sinek fegyelmével kövess
az éles fordulókban.
Megfeszülsz is: maradj, szeress!
Életünk kisiklóban.

A sínnek egy iránya van:
amerre fénylik párja;
csak rozsdás vas magányosan,
beível a halálba.

Ha botladozol egyedül,
ki tart, hogy el ne essél?
Hisz kettőnknek nem sikerült,

mit egyedül szeretnél.
Azt veszted el – majd kiderül - ,
mit oly nagyon kerestél!

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

HAMVADÓ

Zokog, zokog vágyam, a felhő,
susog szavad, az őszi erdő;
utak keresnek távlatot,
messze vágynak a bánatok.

Hamvadó fényben terelem
széjjelvert nyájad – szerelem.
Őrzöm azt, ami szerteszéled
Tenélküled vagyok Tevéled.

 - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

ÜVEG

Tisztán ragyogtam én -
világbanyíló ablaküveg.

De tolongtak körülöttem, rámszuszogtak.

- Leheletüktől pára fed.

 - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

SEMMI AZ EGÉSZ

Várom, hogy visszatérj,
szótlan szemembe nézz,
mosolyogj szomorún:
 - Semmi az egész!

Semmi az egész.
Minden volt – ennyi lett!
Vezess már haza engem.
Szorítsd a kezemet.

Éjjelenként majd néha
ha erősek leszünk,
amit remélni kellene
 - arra emlékezünk.

 - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

OTTHON

Rongyokba pólyált lábak nyomai,

vonuljatok át szívemen.

Hallgatózom merre dobogtok?

Nyomotokba lépek hűségesen.

Sültkrumplikat körülimádó

ujjak, ti fogjátok körül

szigorúan a szívemet,

ha a karéj kenyérnek nem örül.

Dúdolva, sírva járok itthon.

Fogam közt friss, piros virág.

Részegen, ájulásig szívom

a múlt keserű diófa-illatát.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

MINT ŐSSZEL A LEVÉL

Beteg vagyok és kósza lélek; mint tépett
                   felhőt visz a szél.
Mögöttem csillagok nem látszanak fenn,
                   s nem ragyog át a dél.
Szemed ha rámemeled, mint a gyertyát,
                   szomorún elsápadok;
vess rám keresztet – s majd csavarogj át
                   értem egy alkonyatot.

Mint ősszel a levél, lábad elé zizegve
                   leazállong csendesen
a hervadó hír: - örökre keresztbe tettem
                   szívem fölött a két kezem.
Menj ki a vonatokhoz akkor, néha,
                   és várj rám, mintha jönnék
ki tudja honnan?! – s figyeld könyörögve
                   a szemaforok zöldjét.

 - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

ILYEN EGYEDÜL

Csak járok itt majd fel-le, ismeretlen;
utánam fordulnak az emberek,
és némelyike olykor visszaretten,
mert szinte sejti, hogy merre megyek.

A sarkon órákig álldogálok.
Hazamehetnék – de minek? miért?
Semmi közöm már e világhoz,
és most tudom csak, hogy mit ér!

Megfordulok, - de merre menjek?
Hiszen Te nem vagy már sehol!
Soha, sehol már nem lellek,
S mindig itt leszel valahol.

Neved kimondom – ajkam elfehérül.
Kétmilliárd közt nincsen egy
aki szeretne! – Félek: egyedül
meggyűlölöm majd az embereket.

 - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -  


HA ELHAGYNÁL...

Ha elhagynál engemet, - jobban 
                  mi fájna?
hiányod, vagy a szív megdobbant
                  magánya?
a csalódás kínjától félek,
        vagy féltelek?
Szerelmünket szeretem jobban,
        vagy Téged? 

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -


 CSILLAGRA NÉZŐ


Az ember akkor néz a csillagokra
ha nagyon a Földön érzi magát,
és elszakadna innen egy sóhajjal,
mert úgy meggyötri itt az öröm, kín, a vágy.