Forrás: www.unicafe.hu |
Botladozom hóesésben, nyomomban
szétteríti – mint a rózsa a tavon
lebegő szirmait -, a páros lábnyom,
- s visszafelé megy valaki azon.
Megyek előre. Fáj a súlyos égbolt,
becéz a hó, magamra maradok.
Előre tartok én s mégis, belőlem
valaki már visszakanyarodott.
Megyek előre, töröm a havat,
a kilométereket számolom,
- sebet hasítva tépődik belőlem,
ki visszafelé megy a lábnyomon.
Rágondolok csak, szinte visszahúz.
Hátra se nézek, mégis hallgatom
a lépteit: – Hát magamra hagy mégis!
botorkál a visszavívő nyomon.
Mehetek én előre, egyre messzebb,
Ő egyre messzebb megy – visszafelé!
Két lélek ez már, – merre, mit keresnek?
Egyik az éj – másik hajnal elé!
Megyek tovább, tavaszban, s annyi télben!
utat taposva virágon, havon.
Nem jön utánam senki! – Aki voltam,
visszafelé megy megtett utamon.
Nem jön utánam senki! – Aki voltam,
az is elárul – a múltba visszamegy.
Vissza se int; elhagyja könnyű szívvel,
menekül attól – aki majd leszek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése