Váci Mihály szerelmes verseiből...

VÁRAKOZÓ

A percek vájta alagútban
tévelygek - a gránit idő
visszhangzik felettem - szememből
képed fény-virága kinő.

Ujjaim közt simogatásod
bársonyredőit morzsolom,
az a cinkos kézszorításod
gyűrűként ég az ujjamon.

Csuklómon fájón fluoreszkálnak
a jöttöd számoló erek,
- két összeérő mutató
átszeli szívemet. 

MIKOR VETKEZNI KEZD ÉS KARCSÚ

mikor vetkezni kezd és karcsú
teste mint rózsaszínű ének
felszáll a szoknyák hullt habjaiból
mellei bárányfelhő remegéssel
keresnek tenyeret és combjai kacagva
a virágkönnyű nadrágból kibújnak
hajladozva e fényes barna nádak
olyankor rámnevet tíz ujja rejtekéből
- te mit bámulsz - mert én csak állok
szemem tág partjain és leselkedem
mint ha kamasz fiú fürdő leányt les lopva
mikor vetkezni kezd és karcsú 

SZERETLEK...

Szeretlek gyűlölettel a szívemben.
Mert én már régtől fogva nagyon érdemes
vagyok reá, hogy itt maradj mellettem,
megérteni engem, hogy aztán megszeress.

Ha elzokoghatnám, hogy mivé lettem,
mióta tévelygő vágyam Téged keres,
tudnád: ilyen sorsot milyen öröm feledtet,
milyen szerelmek ösvényén vezess!

SZEBB ÖRÖM
 

Szívem alatt ragyogsz.
A csillagok csipkéje remeg az ablakon.
Érzed? Ez itt a szív állandóan üres edénye,
pedig örökké csak merít, merít.

Mondhatnám ezt is még: Ó, harmatos
alma a tested, s rá a fény havaz.
De szebb öröm, hogy friss, kemény, piros,
s hogy női test, izgató és igaz.

És nem hasonlítlak az angyalokhoz:
asszony vagy, nő vagy, ezért áldalak,
mert úgy szorítsz forrón, sírva magadhoz,
hogy embernél több leszek általad.

EMBER ÜVEGSZEMEKKEL

Az íróasztalon egy váza
emelkedett, mikor
merengéseim függönyén túl
csípőidre gondoltam
Itt ül helyettem egy kitömött
ember üvegszemekkel;
a homlokára írtam:
 - Azonnal jövök.És én bolyongok, csapdákat rakok
dús életed csapásain,
s az egyenesedő fűszálakat
simogatom: - Ó, erre mentél!

HA RÁD GONDOLOK - VIRÁGZOM

Harangszó ver szíven:
mintha bennem zuhogna.
Hol vagy mellőlem? Hiányzol.
Minden téged kérdez;
ha madár szól,
hol hagytalak? – rámszól.
Milyen messze vagy!
Mindennek arca sírásoddal fordul felém,
s bármit mondhatok,
nem hallom, csak a te hangodat.

Te vagy az el nem ért vidék,
melyet bejárni vágyom,
a hegyen-túli ég,
hegyekből kibukkanó tenger,
hajózható láthatárom.

Bezárt szárnyaid bennem fájnak,
sírásaid mindenütt elérnek,
fűzfáim alattuk áznak.
Bennem egy hegedű érintetlenül,
- óvja puha bársony.
Csodafád vagyok,
ha rád gondolok – virágzom.

Mi él, éltet, Neked virít.
Kristályként bezár sorsom magába,
s rózsaként kinyit.