Váci Mihály: Százhuszat verő szív

Szolgált a szerelem – szolgáltam én
alázattal a szerelmet,
s voltam olyan fagyokba vetett,
mint a küszöbre rakott zabi gyermek.
Öleltem, mint az utolsó görcs a szívet,
szinte már könyörögve,
és ugatott a szívem a magány ólja előtt,
kúszva hiába-kapart küszöbökre.

Jónást a cet: – magába zárt a test,
ez az esetlen állat,
átúszta velem a tiszta óceánokat,
itatott velem pocsolyákat;
éhei jászlaihoz négylábra alázott – de a sors
meredekjén ő emelt szakadásig,
kínjaitól üvöltve a földbe haraptam,
s önkívületben ittam gyönyöre muzsikáit

Dolgoztam – mint az akác-törzs a homokon -
égre emelve a munka termő ágát,
s fejem alá vetettem a lustaság
felhőkön úszó szénaágyát.
Mások bajainak gerendáiból ácsolt
tutajon örvénybe eveztem,
s az én nyomorúságom kis gyufaszálaival
tüzet adni siettem.

Meneteltem hűen a sorban, hadakoztam az élen,
soha nem menekültem,
de a pázsitokon fegyvereim ledobáltam,
s meztelenül heverésztem a fűben.
Csillagokért magasodtam – s a földre hajoltam
madarak lábanyomát imádni;
fölöttem rakéták szálltak – kezem fejéről meg
verseim piros katicabogárkái.

Ó, minden voltam én, amire
a lélek fényes!
És engedelmesen letérdeltem a test
minden ítéletéhez.
Mindenre felragyogtam, ami fókuszaimat
pásztázva kereste,
a sejtések szétszórt sugarait tűzzé
lobbantottam, én – a tiszta lencse.

Úgy éltem, mint a százhúszat verő szív,
úgy gyűlöltem és szerettem:
mindenhez úgy fogtam, kívánva,
hogy az legyen a vesztem!
Úgy éltem én, ahogy itt élni kell,
ahogy érdemes élni!
Egy emberöltőt éltem – de a sorsom
történelem és ezerévnyi!

Váci Mihály szerelmes verseiből...

VÁRAKOZÓ

A percek vájta alagútban
tévelygek - a gránit idő
visszhangzik felettem - szememből
képed fény-virága kinő.

Ujjaim közt simogatásod
bársonyredőit morzsolom,
az a cinkos kézszorításod
gyűrűként ég az ujjamon.

Csuklómon fájón fluoreszkálnak
a jöttöd számoló erek,
- két összeérő mutató
átszeli szívemet. 

MIKOR VETKEZNI KEZD ÉS KARCSÚ

mikor vetkezni kezd és karcsú
teste mint rózsaszínű ének
felszáll a szoknyák hullt habjaiból
mellei bárányfelhő remegéssel
keresnek tenyeret és combjai kacagva
a virágkönnyű nadrágból kibújnak
hajladozva e fényes barna nádak
olyankor rámnevet tíz ujja rejtekéből
- te mit bámulsz - mert én csak állok
szemem tág partjain és leselkedem
mint ha kamasz fiú fürdő leányt les lopva
mikor vetkezni kezd és karcsú 

SZERETLEK...

Szeretlek gyűlölettel a szívemben.
Mert én már régtől fogva nagyon érdemes
vagyok reá, hogy itt maradj mellettem,
megérteni engem, hogy aztán megszeress.

Ha elzokoghatnám, hogy mivé lettem,
mióta tévelygő vágyam Téged keres,
tudnád: ilyen sorsot milyen öröm feledtet,
milyen szerelmek ösvényén vezess!

SZEBB ÖRÖM
 

Szívem alatt ragyogsz.
A csillagok csipkéje remeg az ablakon.
Érzed? Ez itt a szív állandóan üres edénye,
pedig örökké csak merít, merít.

Mondhatnám ezt is még: Ó, harmatos
alma a tested, s rá a fény havaz.
De szebb öröm, hogy friss, kemény, piros,
s hogy női test, izgató és igaz.

És nem hasonlítlak az angyalokhoz:
asszony vagy, nő vagy, ezért áldalak,
mert úgy szorítsz forrón, sírva magadhoz,
hogy embernél több leszek általad.

EMBER ÜVEGSZEMEKKEL

Az íróasztalon egy váza
emelkedett, mikor
merengéseim függönyén túl
csípőidre gondoltam
Itt ül helyettem egy kitömött
ember üvegszemekkel;
a homlokára írtam:
 - Azonnal jövök.És én bolyongok, csapdákat rakok
dús életed csapásain,
s az egyenesedő fűszálakat
simogatom: - Ó, erre mentél!

HA RÁD GONDOLOK - VIRÁGZOM

Harangszó ver szíven:
mintha bennem zuhogna.
Hol vagy mellőlem? Hiányzol.
Minden téged kérdez;
ha madár szól,
hol hagytalak? – rámszól.
Milyen messze vagy!
Mindennek arca sírásoddal fordul felém,
s bármit mondhatok,
nem hallom, csak a te hangodat.

Te vagy az el nem ért vidék,
melyet bejárni vágyom,
a hegyen-túli ég,
hegyekből kibukkanó tenger,
hajózható láthatárom.

Bezárt szárnyaid bennem fájnak,
sírásaid mindenütt elérnek,
fűzfáim alattuk áznak.
Bennem egy hegedű érintetlenül,
- óvja puha bársony.
Csodafád vagyok,
ha rád gondolok – virágzom.

Mi él, éltet, Neked virít.
Kristályként bezár sorsom magába,
s rózsaként kinyit.

Váci Mihály: Hegedű

Értelme magvait a sorsom
szétszórja már, mint záruló virág.
Félelmeim úgy könyörögnek érted,
mint égre kulcsolt ágú őszi fák.

Amerre lépek: szétterülve, törten,
emlékeink hullt erdője zizeg,
s levéltelen napjaim ágbogán át
eget betöltve sóhajt a neved,

Ordítanék utánad, de hiába:
oly néma vagyok, béna, mint az állat,
és mint a kő, mely megütött, s utána
ha belerúgsz, még felvérzi a lábad.

Hegedűként, felsodort idegekkel,
kiszáradva és megfeszülve élek,
oly vágyakkal utánad, hogy vonótlan
sikolt, szikrázik belőlem az ének.

Váci Mihály: Magyarok?

A kövér magyarok, ím megjelennek
a világ fürdő-városaiban;
mint ezer éve; - ma is úgy rettegnek
tőlük, s ellenük számos ima van.

Nomád maradt még ma is nemzetemnek
e része, bár kocsin jár - urasan.
csak mutogat, cserél és üzletelget,
s becsap mindenkit erőszakosan.

Kalandozó őseink is a zsákmányt
vitték haza: - a kultúra maradt.
Ez: - nylon bugyit, orkánt visz a hátán,
s nem látja csak az áruházakat.

Bízhat sok pesszimista ezek láttán:
 - faj mely jegyét így őrzi - megmarad!

Váci Mihály válogatott rövidek

SÍNEK

Sinek fegyelmével kövess
az éles fordulókban.
Megfeszülsz is: maradj, szeress!
Életünk kisiklóban.

A sínnek egy iránya van:
amerre fénylik párja;
csak rozsdás vas magányosan,
beível a halálba.

Ha botladozol egyedül,
ki tart, hogy el ne essél?
Hisz kettőnknek nem sikerült,

mit egyedül szeretnél.
Azt veszted el – majd kiderül - ,
mit oly nagyon kerestél!

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

HAMVADÓ

Zokog, zokog vágyam, a felhő,
susog szavad, az őszi erdő;
utak keresnek távlatot,
messze vágynak a bánatok.

Hamvadó fényben terelem
széjjelvert nyájad – szerelem.
Őrzöm azt, ami szerteszéled
Tenélküled vagyok Tevéled.

 - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

ÜVEG

Tisztán ragyogtam én -
világbanyíló ablaküveg.

De tolongtak körülöttem, rámszuszogtak.

- Leheletüktől pára fed.

 - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

SEMMI AZ EGÉSZ

Várom, hogy visszatérj,
szótlan szemembe nézz,
mosolyogj szomorún:
 - Semmi az egész!

Semmi az egész.
Minden volt – ennyi lett!
Vezess már haza engem.
Szorítsd a kezemet.

Éjjelenként majd néha
ha erősek leszünk,
amit remélni kellene
 - arra emlékezünk.

 - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

OTTHON

Rongyokba pólyált lábak nyomai,

vonuljatok át szívemen.

Hallgatózom merre dobogtok?

Nyomotokba lépek hűségesen.

Sültkrumplikat körülimádó

ujjak, ti fogjátok körül

szigorúan a szívemet,

ha a karéj kenyérnek nem örül.

Dúdolva, sírva járok itthon.

Fogam közt friss, piros virág.

Részegen, ájulásig szívom

a múlt keserű diófa-illatát.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

MINT ŐSSZEL A LEVÉL

Beteg vagyok és kósza lélek; mint tépett
                   felhőt visz a szél.
Mögöttem csillagok nem látszanak fenn,
                   s nem ragyog át a dél.
Szemed ha rámemeled, mint a gyertyát,
                   szomorún elsápadok;
vess rám keresztet – s majd csavarogj át
                   értem egy alkonyatot.

Mint ősszel a levél, lábad elé zizegve
                   leazállong csendesen
a hervadó hír: - örökre keresztbe tettem
                   szívem fölött a két kezem.
Menj ki a vonatokhoz akkor, néha,
                   és várj rám, mintha jönnék
ki tudja honnan?! – s figyeld könyörögve
                   a szemaforok zöldjét.

 - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

ILYEN EGYEDÜL

Csak járok itt majd fel-le, ismeretlen;
utánam fordulnak az emberek,
és némelyike olykor visszaretten,
mert szinte sejti, hogy merre megyek.

A sarkon órákig álldogálok.
Hazamehetnék – de minek? miért?
Semmi közöm már e világhoz,
és most tudom csak, hogy mit ér!

Megfordulok, - de merre menjek?
Hiszen Te nem vagy már sehol!
Soha, sehol már nem lellek,
S mindig itt leszel valahol.

Neved kimondom – ajkam elfehérül.
Kétmilliárd közt nincsen egy
aki szeretne! – Félek: egyedül
meggyűlölöm majd az embereket.

 - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -  


HA ELHAGYNÁL...

Ha elhagynál engemet, - jobban 
                  mi fájna?
hiányod, vagy a szív megdobbant
                  magánya?
a csalódás kínjától félek,
        vagy féltelek?
Szerelmünket szeretem jobban,
        vagy Téged? 

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -


 CSILLAGRA NÉZŐ


Az ember akkor néz a csillagokra
ha nagyon a Földön érzi magát,
és elszakadna innen egy sóhajjal,
mert úgy meggyötri itt az öröm, kín, a vágy.

Váci Mihály: Két szegény fiatal

Két kopasztott csirke,
terpeszléptekkel hódítón,
orángután görnyedéssel,
mentek a bulváron kaszálva,
sündisznó hajjal, homloktalanul,
fiú és lány volt - de ki tudja
melyik az, melyik ez?
Mindkettő fenekén
azonos rongy feszült,
és görbe lábukat
röhögve mutatta a divat.
Mindkettő feneke
olyan egyforma volt,
hogy szánalommal nevetni kellett:
 - soványak, nyomorultak
se nők nem voltak ők,
se férfiak a javából.
Mentek görnyedten,
majomléptekkel lázadozva,
farmernadrágba dugott kézzel.
Nekik csak ez jutott már
a lázadásból is;
a modern élet gazdaságaiból is.

Szegények azt hiszik:
 - fellázadtak a világ ellen.
Pedig csak nyomorultak,
a mai lét kis proletárjai,
kiknek nincs pénzük jó ruhára.
Pedig csak rabszolgái
a nyomorító iparnak,
mely így tervezi meg
az ideológiát is,
hogy eladja olcsó kacatjait.

Szegény városi testvéreim,
keleten és nyugaton, -
meghagyták nektek a farmer madrágot
a gitárt és tornacipőt,
hogy felrúgjátok vele
az erkölcsi világrendet.
Így megengedik,
így úgyse sokat ér.

Szegény testvéreim!
Mentem utánatok
a nagyvárosok mélységeiben,
szomorúan, mert tudtam,
ha elmondanám nektek:
 - szeretlek titeket!
Ti tagadnátok meg
engem legelőször.

De hiába riszáljátok előttem
szétfeslő farmernadrágban
modern feneketeket,
én tudom:
ti is rájösztök egyszer,
hogy vannak más fegyverek is.


Az fenti vers Váci Mihály: A sokaság fia című kötetében jelent meg. 1967-70 között vetette papírra.
Szerintem elgondolkodtató mennyire kortalan és aktuális akár ma is.

OKTÓBER 23.

Váci Mihály:

Építs tetőt!

Az alapot mélyre lerakták.

Te emeltél rá falakat.

Reád dőlne ha nem folytatnád.

Eltemet, amit abba hagysz.

A ház azé, ki betetőzi.

Másra hagynád? – Majd kizavar.

Mire építs: -  Tiéd az ősi

Telek, és mit raktál rá – a fal.

Tetőt fölé! – A gerendának

Magad feszülsz is – magasan.

Csak építs?  Foglald el házadat,

Mert gürcölhetsz benn hontalan.

Építsd magad: -- Egymásba illő

Kegyetlenül kiszámított

Egymást égretartó, feszítő

Gondolatból boltozata.

Építsd magad: -- akár a kristály

Rendeződik tökéletes,

Belül ható törvényre tisztán:

Jövője rég örökletes.

Építsd világot: lenn a mélyben

Tervezi lombját a gyökér;

Tudatos rendszere készen,

Mire győztesen fénybe ér.

Építsd magad – mint csont a testben –

Észrevétlen: a szervezet.

Köréd rendeződik – s te csendben

Hatalmadat így szervezed.

Csak annyi légy, mint a kés éle.

Ne látssz, ne légy, helyet ne kérj –

A bajban ott leszel a kézben,

S ha szegésre kész a kenyér. 

Váci Mihály: Hidegben, hóesésben

Forrás: www.unicafe.hu

Botladozom hóesésben, nyomomban
szétteríti  – mint a rózsa a tavon
lebegő szirmait -, a páros lábnyom,
- s visszafelé megy valaki azon.

Megyek előre. Fáj a súlyos égbolt,
becéz a hó, magamra maradok.
Előre tartok én s mégis, belőlem
valaki már visszakanyarodott.

Megyek előre, töröm a havat,
a kilométereket számolom,
- sebet hasítva tépődik belőlem,
ki visszafelé  megy a lábnyomon.

Rágondolok csak, szinte visszahúz.
Hátra se nézek, mégis hallgatom
a lépteit: – Hát magamra hagy mégis!
botorkál a visszavívő nyomon.

Mehetek én előre, egyre messzebb,
Ő egyre messzebb megy – visszafelé!
Két lélek ez már, – merre, mit keresnek?
Egyik az éj – másik hajnal elé!

Megyek tovább, tavaszban, s annyi télben!
utat taposva virágon, havon.
Nem jön utánam senki! – Aki voltam,
visszafelé megy megtett utamon.

Nem jön utánam senki! – Aki voltam,
az is elárul – a múltba visszamegy.
Vissza se int; elhagyja könnyű szívvel,
menekül attól – aki majd leszek.

Váci Mihály: Szelíden, mint a szél

Szőkén, szelíden, mint a szél,
   feltámadtam a világ ellen,
   dúdolva szálltam, ténferegtem,
   nem álltam meg – nem is siettem,
   port rúgtam, ragyogtam a mennyben,
cirógatott minden levél.

Szőkén, szelíden, mint a szél,
   minden levéllel paroláztam;
   utamba álltak annyi százan
   fák, erdők, velük nem vitáztam:
   – fölényesen, legyintve szálltam
   ágaik közt, szép suhanásban,
merre idő vonzott s a tér.

Szőkén, szelíden, mint a szél,
   nem erőszak, s akarat által,
   ó, szinte mozdulatlan szárnnyal
   áradtam a világon által,
   ahogy a sas körözve szárnyal:
   fény, magasság sodort magával,
szinte elébem jött a cél.

Szőkén, szelíden, mint a szél,
   a dolgok nyáját terelgettem,
   erdőt, mezőt is siettettem,
   s a tüzet – égjen hevesebben,
   ostort ráztam a vetésekben:
   – így fordult minden vélem szemben,
   a fű, levél, kalász is engem
   tagad, belémköt, hogyha lebben,
a létet magam ellen szítom én.

Szőkén, szelíden, mint a szél;
   nem lehetett sebezni engem:
   ki bántott – azt vállon öleltem,
   értve-szánva úgy megszerettem,
   hogy állt ott megszégyenítettem
   és szálltam én sebezhetetlen:
– fényt tükrözök csak, sár nem ér.

Szőkén, szelíden, mint a szél,
   jöttömben csendes diadal van,
   sebet hűsít fényes nyugalmam,
   golyó, szurony, kín sűrű rajban
   süvített át, s nem fogott rajtam,
   s mibe naponkint belehaltam,
   attól leszek pusztíthatatlan,
s szelíden győzök, mint a szél.